Egy szép júliusi délelőttön gondolataimba merülve nyomtam a gázt az osztrák autópályán. Az 1989-es Nissan Sunny már 150km/h környékén feszült az aszfaltra, bevetve mind a 90 lóerejét. Én pedig csendes magányomban töprengtem azon, hogy vajon mit is keresek egyedül, egyszál egymagamban egy autóban egy rakat mászócuccal.
Tárgyilagosan végiggondolva ezeket tudtam ott felsorolni: Elindultam az Alpokba solozni, a Dolomitokban kezdek, a Nagy Zinne északi falán, a többit meg majd meglátjuk...
Na most ez így szép és jó, de nem én voltam az egyetlen, aki feltette a kérdést: Miért?
Volt már egy adag sablon válaszom, amit elsütögettem a kívülről érkező kérdésekre, amik amúgy nagyjából igazak is voltak. Ilyesmik mint hogy: Senki nem ért rá, Nekem ez az egy időpont jó, most van jó idő kint, Miért ne... stb.... De úgy igazándiból magam is kerestem a válaszokat, és hogy valóban megtaláltam-e őket, nehéz lenne megmondani.
Voltam már egyedül falon. Kötéllel és anélkül is. Másztam rövidebbet, hosszabbat. Könnyebbet és nehezebbet. Mindez pedig elég volt arra, hogy megtapasztaljam ennek az egésznek a jó és kevésbé jó oldalát.
Kétségtelenül magával ragadott az érzés, amikor egy fal tetején álltam, lábaim alatt egy megmászott úttal, amit egyes egyedül küzdöttem végig. Megtapasztaltam azt a csendességet, és nyugalmat, ami rám telepedett többnapnyi egyedüllét után. És megtudtam magamról rengeteg új dolgot, amire csak egy magányos este mutathat rá, egy magas tátrai bivak előtt üldögélve.
És persze akadt már meg ezerszer a Grigri önbiztosítás közben. Küzdöttem már rengeteget a Bag-el, mire végre fölráncigáltam a standba. Egy-egy nehéz hossz után nem megnyugodtam a standba, hogy de jó hogy túl vagyok rajta, hanem ereszkedtem vissza és kezdtem elölről. A traverzben való visszaereszkedésről meg ne is beszéljünk. Főleg ha át is hajlik...
Szóval mindezek tudatában azért tartottam ettől a mászástól. Nem soloztam még az Alpokban, ekkora falakon. Tele voltam kétellyel, de persze vonzott is ez a fajta kihívás.
Többször végiggondoltam, aztán elvetettem az ötletet. Ez ment egy darabig, aztán megelégeltem. Egy reggel úgy ébredtem, hogy lesz ami lesz, nekivágok. Ha csak otthon töprengek, nem fog történni semmi. Néha kell egy seggberúgás önmagunknak, hogy nekivágjunk. Elvégre ez az egész sport arra jó, hogy megtapasztaljuk korlátainkat, majd átlépjük azokat. Hogy teljesítsük azt a fajta kihívást, amit magunk elé állítottunk. Hogy megküzdjünk azért a végtelen nyugalomért, amit egy jókora fal leküzdése után érez egy mászó. Tehát nekivágtam.
Késő délután érkeztem az Auronzó ház melletti parkolóba. Mikor kiszálltam hideg szél csapott meg. Gyorsan felrántottam a pelyhet aztán tábort vertem. Átnéztem a felszerelést, és kiválogattam azokat, amik a kiszemelt úthoz, a Comici-hez kellettek.
A hajnali ébresztőóra fájóan lármázott. Pár percig még kelletlenül hallgattam a sátorponyvák éktelen lármáját az erős szélben, amit már-már megszoktam az éjszaka folyamán. Ráadásul baromi hideg is volt. Szóval nem akaródzott kikászálódni a pehelyzsákból. Végül erőt vettem magamon és kiléptem egy hihetetlenül hideg hajnali valóságba. A kocsi tetején keményre fagyott az előző esti pára.
Nem voltak sokan a parkolóba, de akik voltak azok is aludtak még. Megkezdtem a reggeli szüttyögésemet, közben pedig újra felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a szart akarok én itt.
A mellettem lévő csehek is felkeltek, majd villám gyorsasággal el is hagyták a parkolót. Gyorsan átnéztem utoljára a felszerelést, és én is nekivágtam.
Nagyjából annyi ruha volt rajtam mint egy téli mászás során. És ez némiképp aggasztott. Mikor kiértem a napra, enyhült a hideg szorítása, de a fal árnyékában ismételten cudar volt az idő. Az erős szél pedig csak rontott a dolgon.
Mikor megérkeztem a Hasse-Brandler beszállásánál toporgott négy olasz. Egyikük odasomfordált és kíváncsian kérdezte mire készülök. Elmondtam neki. Ő meg csalódottan ecsetelte, hogy visszaereszkedtek, miután az első hatossal is gondok voltak, mert szétfagyott mindenkinek az ujja. A Brandler amúgy VIII+-os... Elköszöntek, én meg totálisan egyedül maradtam a fal aljában. Ami azért valljuk be nem gyakori arrafelé, lévén hogy szombat volt.
A bevezető ketteseken fölmásztam a bagel- a hátamon. Félúton fölkerült a kezemre a kesztyű mert hiába fújkáltam az ujjaim kezdtek lemerevedni. Az első négyesen átmásztam bizti nélkül, majd a baget magam után húztam. Utána pedig indult a móka. Jöttek a VII-esek.
Alapvetően szabadon másztam. Néha azonban köztesbe fogtam, leginkább akasztás miatt. Önbiztosítás közben sok erő megy el a kötélkezelésre. Egész jól haladtam, de mivel minden hosszt kétszer kellett megmászni, pörgött az idő, meg az erő is.
Fölérve az 5. kötélhossz tetejére lerogytam a párkányra. Fáradt voltam. Másodmászóként általában mászógépeltem, de az is tud fárasztó lenni, dinamikus kötélen egy áthajló falon.
Éreztem hogy nem jutok aznap a végére, de titkon erre készültem is lelkileg. Ami azonban jobban zavart az a lefelé zuhanó kisebb nagyobb jégcsapok voltak. Hozzám nem értek el az áthajlás miatt, de egész nap záporoztak. Én pedig közeledtem az áthajlás pereméhez.
Az utolsó VII-esben elővettem a trepnit. Ekkor már a délutáni nap belesütött a falba. Kicsit élveztem a napsugarakat, de a jéghullás erősödött, ami sürgetőleg hatott rám is.
Kiérve a javából bosszúsan konstatáltam, hogy a jegek a körpárkány előtt lévő kéménysorból jönnek. Az út pedig a kéménysorba visz.
Igazándiból szinte csak dacból fölmásztam a kéménysor alá, hogy biztosra menjek mielőtt kijelenteném hogy ott nem mászom fel.
Annyira biztos lettem a dolgomban, hogy a bevágás alatti standot meg sem tudtam közelíteni, a potyogó áldástól. Leereszkedtem. Csak egy száll kötél volt nálam. Azt bent hagytam. A nap már lemenőben volt. Úgy döntöttem bármi is legyen, megvárom a holnapot és akkor döntök mi legyen.
Szóval visszaereszkedtem az áthajlások feletti első nagyobb párkányra, letakarítottam egy megfelelőnek látszó helyet és befészkeltem magam a bivakzsákba. Hálózsák, matrac nem volt nálam, csak egy bivakzsák. A kötélen feküdtem, a lábam a bagh-ben volt, ami föl volt kötve, mert igazából az már a semmibe lógott.
Pár szóval jellemezném az éjszakám: kényelmes, meleg, szélcsendes, pihentető... soha jobbat.
Másnap megnéztem a napfelkeltét, megvártam amíg az erőtlen nap belesüt a falba, de mivel semmivel nem lett melegebb, összepakoltam és tettem a dolgom.
Először is kiszabadítottam az előző nap bennhagyott kötelem, mert az a kiszállás reggel is zsákutcának bizonyult. Aztán úgy döntöttem megpróbálkozom a Costantini kiszállással. Bár azt a sok V, V+-t egy porcikám nem kívánta már.
Küzdelmesen haladtam felfelé. Abban a variánsban nagyjából semmi fix szög nincsen. Cserébe nagy frindek kellettek volna, amik nálam nem voltak mert az eredeti útvonalhoz nem kellenek. Jókora köztestávval leküzdöttem az első potom negyven méteres áthajló V/V+-os repedést, aminek a végén nem volt stand. Ekkor mondtam, hogy vége.
Alapvetően az önbiztosított solo megkíván néha olyan manővereket, amiket hogy úgy mondjam nem oktatunk tanfolyamon. Semelyiken sem. Túl voltam már egy csomó kötéltechnikai manőveren, amik elemésztettek egy csomó mentális és fizikális erőt. Erre mászhattam vissza a kötélhossz egyetlen szögéhez és ereszkedhettem vissza abból, telerakott nadrággal.
Igen, pontosan tudom hogy egy szaros szögből nem ereszkedünk, de nem tudtam semmit berakni, ezért is fordultam vissza. Nagy friendek kellettek volna... A szög alatt mókoltam valami kötélgyűrűt, de azt azért nem próbáltam volna ki élesbe.
Aztán jött az áthajlás. Itt legalább jó standok voltak, de az elején lévő traverzek elég sok figyelmet és kreativitást kívántak. Ezt leszámítva gyorsan és biztonságosan le lehet itt ereszkedni.
Vasárnap már voltak mások is a falon. Lefele menet szóltam nekik a jegekről, had örüljenek, majd szerencsésen földet értem.
Volt bennem némi csalódottság és düh. Lényegében az utolsó két-három kötélhossz fordított vissza. De éreztem, hogy minden erőmet beleadtam, a Zinne most nem engedett, ezt el kellett fogadnom.
Aznap még nem távoztam a Dolomitokból. Hétfőn levezetésképp futottam egy jókora kört a tornyok körül, közbe pedig hangolódtam a következő megmérettetésre.
Topo
Időjárás
 |
| Parkoló |
 |
| Nem volt melegem |
 |
| Belesüt |
 |
| . |
 |
| . |
 |
| Ez itt a fal |
 |
| Az első VII |
 |
| Hajlit |
 |
| Jön a malac |
 |
| Stand |
 |
| Könnycseppek egy északi falban |
 |
| Gépelés |
 |
| Ülőke |
 |
| Kitett |
 |
| Lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga |
 |
| Érzem a végem |
 |
| Jó reggelt |
 |
| Napfelkelte |
 |
| Tábor a 80'-as évek végén |
 |
| Tre Cime Hütte |
