A Kazbek Hadművelet

Hanyatt fekve nyújtóztam el a sátorban. Jó helyet találtunk, kényelmes volt és puha. Bámultam a ponyvát, amin a növekvő hold fénye szürreálisan átszűrődött. Jóleső zsibbadtság nyomta a lábaimat. Túl voltunk a Dom csúcsának megmászásán.
Mellettem Pali kapdosta a levegőt. Nem volt jól, ki-ki járt a sátorból. Pár perccel ezelőtt kérdeztem hogy tudok-e segíteni. Nem tudtam...
Ő még nem nagyon járt 3000m felett ezelőtt. Pár órája pedig megmászta a Dom-ot (4545m) a másodikat aludta 3000 méteren, így hát érthető volt a nyűge.

- Ki kell bírni - motyogtam neki, de tudtam, hogy ezt ő is pontosan tudja. Mindenkinek megvan a maga harca. Helyette senki nem vívja meg. Ezért szép ez a sport. Életre nevel.

Eszembe jutott a tavaszi Kazbek túránk. Zombiként senyvedtem abban a hangárban három napig. Mint a legszemetebb másnaposság, de még be se rúghattam előtte...
Laca jobban volt. Ez már csak ilyen :)
Pár nap és újra ott leszek, gondoltam. Még pár nap...

Akklimatizációs tábor a Dom-on (Pali)

A Dom csúcsán (Pali)

A gépünk augusztus utolsó éjszakáján szállt fel. A szeptembert már Grúziában ünnepeltük egy zsúfolt Marshrutkában a főváros irányába. Én már taktikusan helyezkedtem és egész jó ülést sikerült megkaparintanom. Így még aludni is tudtam egy kicsit.
Tbilisiben jött a szokásos alkudozás a taxisokkal, aztán beszereztük a szükséges cuccokat és kerítettünk egy újabb közlekedési eszközt.
Így kora ősszel barátságosabb volt a környék mint tavasszal. Grúzia valóba nagyon színes és szép ország!

Csekkolunk (Pali)

A Didubei piac színes világa (Pali)

Csurcsela, a Grúz Snickers :) (Pali)

Délutánra megérkeztünk Kazbegibe. Fönt a szálláson Nata nagy karmozdulatokkal integetett nekünk. Mintha ezzel kompenzálná hogy nincs közös nyelv, amit beszélünk, de azért örül, hogy újra itt vagyunk.
Este Dávid is előkerült. Nata fia. Vele már tudtunk beszélni angolul is.
Egyszer megtanulok oroszul. Azokon a vidékeken hasznos nyelv!

Igen oda! (Pali)

Khinkali és sör (Pali)

Szeptember 2.-án egy kiadós helyi reggeli után nekivágtunk a hegynek.
A faluból a csúcsig önerőből!
Ez volt a mottónk. Így magunkra kaptuk a zsákokat és a terepjáró/ló kombo helyett a lábunkon baktattunk fel az első napi táborhelyig. Nem siettünk, két nap alatt értünk fel a Bethlemi házhoz.
A hadművelet célja az volt, hogy följussunk a Kazbekre, persze nem a normál úton. A Dél-Keleti Direkt útvonalat szemeltük ki. A sátorból gondterhelten kémleltünk ki a hegyre. Látszott az egész út. Így élőben meredekebbnek tűnt, mint ahogy a képekről látszott.

A Gergeti templom alatt

Első táborunk

A dél-keleti fal (Pali)

Lovas hordár (Pali)

Amikor fölértünk a ház melletti táborba, földobtuk a sátrat, aztán irány a beszálló. Gondoltuk megnézzük, hogy másnap hajnalba semmiképp ne veszítsünk időt egy esetleges keresgéléssel.
Persze bejött a délutáni köd és semmit sem láttunk. Csak hallottuk, ahogy csobog a víz lefelé. Hozott köveket is, nem is keveset.
 - Menjünk még egy kicsit közelebb - Mondtam Palinak. Majd abban a pillanatban egy öklömnyi kő süvített elő a ködből közvetlen mellettünk.
 - Húzzunk innen a francba - Változtattam az elképzelésen és elkezdtünk lefele teperni.

Pali lazábban vette. Én kicsit ráfeszültem a kőomlásra. Ha ez éjszaka nem stabilizálódik akkor nem tudunk fölmenni. Másodszorra vagyok itt, és nem azért, hogy megnézzem, itt van-e még a Bethlemi ház, vagy elhordta-e a szél.
- Ha nem jó a Direkt, lehúzunk és fölmegyünk a Normálon - Magyaráztam Palinak a táborban.
- Azt már nem - Mondta és odabökött a mellettünk sátrazó lengyel bagázsra.
- Ezekkel nem vállalok közösséget - Tette hozzá.

Igazat adtam neki, elnézve a szedett-vedett lengyel csapatokat, akik felszerelésének egy része valamilyen military boltból, másik része bolhapiacról, vagy a nagyfater pincéjéből került elő. Mindezt pedig földobták némi Decathlonos termékkel. A szakértelmük és tapasztalatuk még a felszerelésüknél is csapnivalóbb volt...
- Jó lesz az, visszafagy - nyugtázta Pali, majd elmentünk aludni

Nos akkor... (Pali)

Második tábor (Pali)

Kápolna 4000 méteren

A hajnali 1 óra hamar eljött, ami azzal járt, hogy az ébresztő éktelen lármázásba kezdett. Engedtem a nyomásnak és kikászálódtam.
Összekaptuk magunkat és 2-kor nekivágtunk.
Az idő szép tiszta volt. Szerencsére fagyott, így a remény ismét föllángolt bennem.
Még sötétben értük el a beszállást. A víz nem csobogott és kövek sem nagyon jöttek. Éreztem, hogy pezseg bennem a vér. Most végre nekimehetünk! Megnézzük, mire vagyunk képesek.

A mászás havas jeges terepen indult egy szűkületig, melyen kijutottunk a dél-keleti fal jégmezőire.
Ahogy a szűkülethez értünk egy rajnyi kő süvített ki rajta.
Fasza! Nyugtáztam Palinak, majd elindultam a szűkületben fölfele.
Több kő nem jött, amíg benne voltunk, utána meg maradtunk a jégmezők jobb oldalán. Oda csak egyszer-egyszer jött be valami gellert kapott kavics. De lehetett őket messziről látni, így nem volt vészes.

Olyan 4500 méteren elkezdett kiszélesedni a hómező és a meredeksége is egyre kellemesebb lett. Szinkronban haladtunk 25m kötéllel és 5db jégcsavarral. Mindig csak 1db csavar volt a rendszerben. az utolsó csavar pedig standként funkcionált. Néha fúrtunk abalakovot. Íjmódon nagyjából 100 méterenként váltottunk. Folyamatosan biztosítva voltunk és viszonylag jól is haladtunk. Ha valami akadályozott, az a fizikai korlátaink voltak, nem a biztosítás. Szóval bejött ez a technika.
4700 méter felett már elkezdtük érezni a dolgot. Pali lába kezdte megsenyvedni ezt a folyamatos monoton rugdosódást. Az enyém is volt már jobban.
4900 méter körül kissé belassultunk. Sosem lesz ennek a falnak vége? Tettük fel magunkban a kérést, úgy nagyjából félpercenként :)

Aztán 5000 méter tájékán kiértünk belőle. Mint valami vénember ha megáll a Moszkván a mozgólépcső, úgy vánszorogtam fel a néhai vulkán kráterének tetejére. Végre a két lábunkon álltunk! Irány a csúcs!
Körbementünk a kráter szélén és nemsokára a csúcson voltunk.
Sikerült! Lelkendeztem. Életünk első Ötezrese!
Ráadásul ennek az útvonalnak ez volt az első magyar megmászása.

A kötelező fotóódzkodás után elindultunk lefele, mert már fáztunk az erős széltől. Tavasszal csúcsközelből kb 20p alatt visszacsúsztunk a házhoz. Na most nem.
Hosszú órákon át vonszoltuk lefelé magunkat, legnagyobb részt a gleccser szélén fölhalmozódott dimbes-dombos, jeges-omlós morénahalmokon. Mindezt pedig a fölöttünk lévő falról lehulló kőzáporok színesítették.
Apropó, futottatok már kőomlás elöl? Ezidáig én nem. És nem jó! :)

Végül leérünk, vettünk egy kis Csacsát és ízlelgettük a sikeres mászás ízét.

A beszállás alatt (Pali)

A szűkület eleje

Pál Úr

Pali érkezik

Kémlelek (Pali)

Pali vezet középtájt

4800m körül

Mindjárt vége...

Térhatás (Pali)

Közeledek a kráter széléhez (Pali)

Igen, az ott a csúcs!

Csúcson (Pali)

Menőbeguggolós

Ezen kellett átvergődni (Pali)

Másnap lementünk a faluba, bevetettük magunkat a Sorena Bár-ba és elmerültünk a grúz gasztronómia remekeibe. Nem maradhatott ki a Kharcho, a Khacsapuri, a Khinkali és az tűzön sütött saslikok sem.
Pár nap pihenés várt ránk, amit földobtunk egy kis sörözéssel, helyi kajákkal és biciklizéssel, hogy újabb projekteket találjunk a környéken. Örömmel nyugtáztuk, hogy akad még lehetőség bőven!
És akkor hogy ha valakinek kételye lenne, azét jó Grúziába menni mert:
- eszméletlenek a hegyek
- kedvesek az emberek
- minden megoldható
- jók a kaják
- alacsonyak az árak
és még sorolhatnám. Nekem szinte csak pozitív élményeim vannak!

Kaukázus Ride

Juta felé (Pali)

A fényesség szamarai (Pali)

Kis gengszter (Pali)

Végül szeptember 8.-án megérkezett a nagy csapat, Nedeczky Júlia és Lukácsa Laca vezényletével és mindannyian újra nekivágtunk a csúcsnak!
De ez már egy másik történet :)

Hardware: - 25m kötél
                  - 2db expressz
                  - 3-4db szolokarabíner
                  - 2-3db heveder
                  - technikai csákányok
Időjárás

Újévi Köszöntő :)

Számomra a téli mászás egyet jelent: Tűrni!

Tűrni, hogy hideg van, tűrni, hogy fázol, tűrni, hogy vizes vagy, tűrni, hogy mély a hó és tűrni, hogy minden sokkal-sokkal nehezebb mint nyáron.
És minden nehézség ellenére miért megyek télen is a hegyekbe? Igazából pont emiatt. Mert a tél megtanít küzdeni! Ha pedig valaki el akarja érni céljait, annak tudnia kell küzdeni. Célok pedig kellenek. Mindenkinek...

Az egész még tavaly kezdődött, 2014 utolsó előtti napján. Kora reggel kissé elgémberedve ébredtünk Dékány Máté haverommal a Toyota első ülésein. A -13°C-os tátrai levegő hamar felébresztett. Gyors pakolás után be is vetettük magunkat a Jávor-völgy vadregényes fenyveseibe. Csípős hidegben caplattunk fel a friss porhóban. A nap be-besütött a völgy aljára is, sajátos hangulatot teremtve ezzel.
Fölérve a völgyzárlat alatti rétre, földobtuk a kis zöld sátrat. Bedurrantottuk a főzőket, majd pihentünk egy nagyot a másnapi mászás előtt.

Pihi

Jávoros

.

Akkor utoljára ránk nevetett :)

A.B.C

A móka hajnali négyórás keléssel és -25°C-al indult. Bemelegítő mászásnak indult, aztán kicsit több lett belőle :) A Zabí Vrch (magyar nevét nem tudom) nevű csúcsra néztünk ki egy utat. Az első jeges fölszökés (WI4+) után taposni kellett még a fal aljáig. Itt konstatáltuk, hogy ránézésre nem túl jó a jég a kiválasztott utunkba, így tőle balra szálltunk be egy egyértelmű vonalba, amiről viszont semmi információnk nem volt.

A piros vonal az eredeti terv, a kék pedig az, amit végül is megmásztunk.

Az út nagyrészt jeges és mély-havas, taposós részeket tartalmazott. A jegek egész jó állapotban voltak. Mindezt kiegészítette egy-egy füvesebb, mixesebb hossz, gyér biztosíthatósággal. A standok néha elég érdekesre sikerültek. Volt nagy fűcsomóba ütött fűszög, csákánnyal megerősítve, befagyott repedésbe félig becsavart jégcsavar, 1db szög+csákány kombó és hasonló finomságok... Így összességében én WI3/M3 nehézségűre kóstálnám az utat. Mondanám, hogy nyitottunk egy új utat, de a Tátrában már oda is fölmásztak, ahova nem kellett volna. :D Valószínűtlennek tartom, hogy ezt az egyértelmű vonalvezetést nem nézte még ki senki...

Az első jég

Taposás a fal alá

Lassan beszállunk

Első hossz a falban

Jég az útban

A taposós hosszok nagyon lelassítottak minket így az utolsó két kötélhosszt nagyrészt sötétben másztuk, amivel nem is volt gond, mert a hold fényesen világított.

Máté mászott ki a gerincre. Mikor én is fölértem, a Jégvölgyi-csúcs irányába mutatott és elkezdett sürgetni. Odanéztem, és én is mindent megértettem: nagy, nedves ködgomolyagok közeledtek abból az irányból.

Egy fincsi stand

Egy mixes hossz

Melós legény

Sietve, viszonylag hamar elértük a csúcsot, de ekkorra már semmit nem lehetett látni a ködtől. Kellemetlen jeges cucc is esett az égből, amit a szél tett igazán kellemessé. Még előző nap néztük meg, hol lehet lejönni a gerincről, de ebben a szar időben hiába kerestük a kiutat. Csak villogtunk a fejlámpákkal a ködben, semmit nem láttunk....

Zombiland (csúcsfotó)

Több mint két óra hasztalan mászkálás után föladtuk. Letapostunk egy kis helyet a hóban és fölkészültünk a bivakolásra.

Az éjfélt a hatalmas petárdadurrogtatás jelezte. Nekünk valahogy nem volt ünnepi hangulatunk. Idén a pezsgő is kimaradt, volt helyette hideg és jégdara :) Máténál volt egy mentőfólia. Nagyon jól jött... Nálam nem volt, pedig a Badile északi falában töltött kényszerbivak alkalmával megfogadtam, hogy mindig lesz nálam... De akkor nyár volt (bár havazott) most pedig tél. A tél pedig tanulságosabb leckével szolgált.

Bivak (Official version)

Bivak (Unofficial version :) )

Hajnali kettőkor elegem lett. Rettenetesen fázott a lábam. Úgy éreztem egy percet nem bírok ott gubbasztani. Persze hamar rájöttem, hogy innen még egy darabig tök fölösleges továbbmenni. A lábam félig kihúztam a bakiból, így a lábujjaim nem fáztak, a sarkam viszont lefagyott. Akkor kettő tájt átestem a holtponton, és a további majd három óra egész gyorsan eltelt. A köd meleget is hozott, így az éjjel nem volt kevesebb -10°C-nál. Nem tudtam, hogy ezért örüljek a ködnek, vagy ne, nem hagyott lemenni, cserébe hozott egy kis meleget :D
Amikor öt-óra körül összeszedelődzködtünk és elindultunk, azt gondoltam, hogy a nehezén már túl vagyunk. Azt hiszem tévedtem...
Az éjjel kikérdeztük Krisztit a további lemeneteli lehetőségekről, mivel az eredeti terv nappal sem működött a ködtől. Ezúton is köszönjük a telefonos segítséget :)
Azt az infót kaptuk, hogy a dél-nyugati oldalon sétaterepen le lehet jutni. Ezt megreszkírozzuk ködben is, gondoltuk. Hajnalban visszavánszorogtunk a kiszálláshoz, mert Máté megfigyelte a köd előtt, hogy ott valóban lankás a terep. Elég szar állapotban voltunk, lassan haladtunk. Egész addig én 3 szelet, és egy fél tábla csokit ettem és 1L teát ittam. Máté hasonlóképp. Émelygett is a gerincen. Úgy emlékeztem van még egy sportszelet a zsebemben, de nem találtam. Menni kellett, nem volt mit tenni. (Megjegyezném, hogy a sportszelet öt nappal később, itthon előkerült a zsebemből, persze ekkor már nem volt rá akkora szükség...)
A délnyugati oldalon valóban le lehetett sétálni. Nagyrészt egy kuloárban. A végén volt egy jég, itt 40m kellett ereszkedni. Leértünk a völgy aljába és itt kezdődött az igazi szívás. Ebben a völgyecskében (Rovienková Dolina) nincs turistaút, viszont annál több törpefenyő van. Irgalmatlan küzdelmek árán haladtunk előre. Az idő fölmelegedett. Nedves hó szakadt a nyakunkba minden rohadt fenyőről. Elegünk volt, izzadtunk, vizesek, szomjasak és éhesek voltunk és a fenyő nem engedett le minket. Nedves áztató hó esett, a hátizsák nagyon nehéz volt a vizes cuccoktól. Egyszóval benéztük rendesen.

Lefelé a kuloárban

Küzdelem 

Innét 100m a pokol kapuja...

Több órás küzdelem és jelentéktelen előrehaladás után fölmerült bennem a hegyi mentők riasztásának gondolata. Mindenesetre még elszántam magam egy utolsó rohamra és előretörtem magam a fenyvesben. Szerintem még ordítottam is mint egy partraszálló Normandiában, de erre már nem emlékszem tisztán.
A roham nagy erőbe került, gyorsan véget ért és kb. 10m-el juttatott előre. Tanácstalanul néztünk körül, amikor szinte egyszerre láttunk meg egy nyiladékot a patak másik oldalán. A fenyőmentes sáv egyértelmű volt és szintben halad a patak felett úgy 20-25 méterrel. Nem mertem kijelenteni, de olyan volt mint egy turistaút.
Fölmásztunk hozzá. Szerencsénk volt! A nyiladék valóban egy elhagyatott turistaút volt, vagy annak készült, vagy csak a völgy felderítésére vágták bele, vagy nem tudom, de akkor nem is érdekelt. Nem volt könnyű rajta haladni, de legalább haladtunk. A völgyecske végén nyomokat találtunk. Éreztük hogy a Podulaszki-völgy (Bielovodská Dolina) alján vezető kék jelzés már közel van! Egyszer csak egy házra bukkantunk az erdőben. A házban tartózkodók kicsődültek. Egy nő riadtan kérdezte, hogy ugyan mégis, honnan kerültünk ide? Elmondtuk, megértette :) Egy merev részeg fazon még azt is megmutatta, hol a turistaút. Aztán leértünk. Örültünk. De!

Sztráda!

Lysa Polana-ig még 10km volt hátra, két óra alatt levánszorogtunk. De az autó Javorínán állt. Ez további 3 kilométert jelentett. Végül ezen is túl voltunk. Ledobtam az átkozott zsákot, jólesett. Ez Január elsején, délután volt.
Jött a következő probléma: az összes cuccunk fönn van a Jávor völgyben. Nem akaródzott fölmenni érte... Lementünk a faluba, ettünk, ittunk, aztán aludtunk kicsit az autóban. Ezután nem volt mit tenni, visszavettük az enyhén nedves ruhákat (a bakancs volt a legszörnyűbb) és fölvánszorogtunk a Sátorhoz. Én szó szerint vánszorogtam, mert a lábamat megcsípte a fagy és föltörte a bakancs. Így baromira fájt.
Aztán ez is megvolt, fölértünk. Letakarítottuk a sátrat, bezuhantunk, ettünk egy snaclevest és aludtunk. Végre aludtunk. Meleg hálózsákban, kényelmesen. 44 órája nem történt velünk hasonló...

A lábam másnap lefele megadta magát. Az egyik körmöm lejött és nagyjából mindenhol fájt. Azóta is érzem, remélem ettől még nem lesz érzékenyebb a jövőben. Tanulságként levontuk, hogy ezentúl mindegyikünknél lesz mentőfólia és agy tartalék tábla csoki. Vagy kettő :)