Számomra a téli mászás egyet jelent: Tűrni!
Tűrni, hogy hideg van, tűrni, hogy fázol, tűrni, hogy vizes vagy, tűrni, hogy mély a hó és tűrni, hogy minden sokkal-sokkal nehezebb mint nyáron.
És minden nehézség ellenére miért megyek télen is a hegyekbe? Igazából pont emiatt. Mert a tél megtanít küzdeni! Ha pedig valaki el akarja érni céljait, annak tudnia kell küzdeni. Célok pedig kellenek. Mindenkinek...
Az egész még tavaly kezdődött, 2014 utolsó előtti napján. Kora reggel kissé elgémberedve ébredtünk Dékány Máté haverommal a Toyota első ülésein. A -13°C-os tátrai levegő hamar felébresztett. Gyors pakolás után be is vetettük magunkat a Jávor-völgy vadregényes fenyveseibe. Csípős hidegben caplattunk fel a friss porhóban. A nap be-besütött a völgy aljára is, sajátos hangulatot teremtve ezzel.
Fölérve a völgyzárlat alatti rétre, földobtuk a kis zöld sátrat. Bedurrantottuk a főzőket, majd pihentünk egy nagyot a másnapi mászás előtt.
 |
| Pihi |
 |
| Jávoros |
 |
| . |
 |
| Akkor utoljára ránk nevetett :) |
 |
| A.B.C |
A móka hajnali négyórás keléssel és -25°C-al indult. Bemelegítő mászásnak indult, aztán kicsit több lett belőle :) A Zabí Vrch (magyar nevét nem tudom) nevű csúcsra néztünk ki egy utat. Az első jeges fölszökés (
WI4+) után taposni kellett még a fal aljáig. Itt konstatáltuk, hogy ránézésre nem túl jó a jég a kiválasztott utunkba, így tőle balra szálltunk be egy egyértelmű vonalba, amiről viszont semmi információnk nem volt.
 |
| A piros vonal az eredeti terv, a kék pedig az, amit végül is megmásztunk. |
Az út nagyrészt jeges és mély-havas, taposós részeket tartalmazott. A jegek egész jó állapotban voltak. Mindezt kiegészítette egy-egy füvesebb, mixesebb hossz, gyér biztosíthatósággal. A standok néha elég érdekesre sikerültek. Volt nagy fűcsomóba ütött fűszög, csákánnyal megerősítve, befagyott repedésbe félig becsavart jégcsavar, 1db szög+csákány kombó és hasonló finomságok... Így összességében én
WI3/M3 nehézségűre kóstálnám az utat. Mondanám, hogy nyitottunk egy új utat, de a Tátrában már oda is fölmásztak, ahova nem kellett volna. :D Valószínűtlennek tartom, hogy ezt az egyértelmű vonalvezetést nem nézte még ki senki...
 |
| Az első jég |
 |
| Taposás a fal alá |
 |
| Lassan beszállunk |
 |
| Első hossz a falban |
 |
| Jég az útban |
A taposós hosszok nagyon lelassítottak minket így az utolsó két kötélhosszt nagyrészt sötétben másztuk, amivel nem is volt gond, mert a hold fényesen világított.
Sietve, viszonylag hamar elértük a csúcsot, de ekkorra már semmit nem lehetett látni a ködtől. Kellemetlen jeges cucc is esett az égből, amit a szél tett igazán kellemessé. Még előző nap néztük meg, hol lehet lejönni a gerincről, de ebben a szar időben hiába kerestük a kiutat. Csak villogtunk a fejlámpákkal a ködben, semmit nem láttunk....
 |
| Zombiland (csúcsfotó) |
Több mint két óra hasztalan mászkálás után föladtuk. Letapostunk egy kis helyet a hóban és fölkészültünk a bivakolásra.
Az éjfélt a hatalmas petárdadurrogtatás jelezte. Nekünk valahogy nem volt ünnepi hangulatunk. Idén a pezsgő is kimaradt, volt helyette hideg és jégdara :) Máténál volt egy mentőfólia. Nagyon jól jött... Nálam nem volt, pedig a Badile északi falában töltött kényszerbivak alkalmával megfogadtam, hogy mindig lesz nálam... De akkor nyár volt (bár havazott) most pedig tél. A tél pedig tanulságosabb leckével szolgált.
 |
| Bivak (Official version) |
 |
| Bivak (Unofficial version :) ) |
Hajnali kettőkor elegem lett. Rettenetesen fázott a lábam. Úgy éreztem egy percet nem bírok ott gubbasztani. Persze hamar rájöttem, hogy innen még egy darabig tök fölösleges továbbmenni. A lábam félig kihúztam a bakiból, így a lábujjaim nem fáztak, a sarkam viszont lefagyott. Akkor kettő tájt átestem a holtponton, és a további majd három óra egész gyorsan eltelt. A köd meleget is hozott, így az éjjel nem volt kevesebb -10°C-nál. Nem tudtam, hogy ezért örüljek a ködnek, vagy ne, nem hagyott lemenni, cserébe hozott egy kis meleget :D
Amikor öt-óra körül összeszedelődzködtünk és elindultunk, azt gondoltam, hogy a nehezén már túl vagyunk. Azt hiszem tévedtem...
Az éjjel kikérdeztük Krisztit a további lemeneteli lehetőségekről, mivel az eredeti terv nappal sem működött a ködtől. Ezúton is köszönjük a telefonos segítséget :)
Azt az infót kaptuk, hogy a dél-nyugati oldalon sétaterepen le lehet jutni. Ezt megreszkírozzuk ködben is, gondoltuk. Hajnalban visszavánszorogtunk a kiszálláshoz, mert Máté megfigyelte a köd előtt, hogy ott valóban lankás a terep. Elég szar állapotban voltunk, lassan haladtunk. Egész addig én 3 szelet, és egy fél tábla csokit ettem és 1L teát ittam. Máté hasonlóképp. Émelygett is a gerincen. Úgy emlékeztem van még egy sportszelet a zsebemben, de nem találtam. Menni kellett, nem volt mit tenni. (Megjegyezném, hogy a sportszelet öt nappal később, itthon előkerült a zsebemből, persze ekkor már nem volt rá akkora szükség...)
A délnyugati oldalon valóban le lehetett sétálni. Nagyrészt egy kuloárban. A végén volt egy jég, itt 40m kellett ereszkedni. Leértünk a völgy aljába és itt kezdődött az igazi szívás. Ebben a völgyecskében (Rovienková Dolina) nincs turistaút, viszont annál több törpefenyő van. Irgalmatlan küzdelmek árán haladtunk előre. Az idő fölmelegedett. Nedves hó szakadt a nyakunkba minden rohadt fenyőről. Elegünk volt, izzadtunk, vizesek, szomjasak és éhesek voltunk és a fenyő nem engedett le minket. Nedves áztató hó esett, a hátizsák nagyon nehéz volt a vizes cuccoktól. Egyszóval benéztük rendesen.
 |
| Lefelé a kuloárban |
 |
| Küzdelem |
 |
| Innét 100m a pokol kapuja... |
Több órás küzdelem és jelentéktelen előrehaladás után fölmerült bennem a hegyi mentők riasztásának gondolata. Mindenesetre még elszántam magam egy utolsó rohamra és előretörtem magam a fenyvesben. Szerintem még ordítottam is mint egy partraszálló Normandiában, de erre már nem emlékszem tisztán.
A roham nagy erőbe került, gyorsan véget ért és kb. 10m-el juttatott előre. Tanácstalanul néztünk körül, amikor szinte egyszerre láttunk meg egy nyiladékot a patak másik oldalán. A fenyőmentes sáv egyértelmű volt és szintben halad a patak felett úgy 20-25 méterrel. Nem mertem kijelenteni, de olyan volt mint egy turistaút.
Fölmásztunk hozzá. Szerencsénk volt! A nyiladék valóban egy elhagyatott turistaút volt, vagy annak készült, vagy csak a völgy felderítésére vágták bele, vagy nem tudom, de akkor nem is érdekelt. Nem volt könnyű rajta haladni, de legalább haladtunk. A völgyecske végén nyomokat találtunk. Éreztük hogy a Podulaszki-völgy (Bielovodská Dolina) alján vezető kék jelzés már közel van! Egyszer csak egy házra bukkantunk az erdőben. A házban tartózkodók kicsődültek. Egy nő riadtan kérdezte, hogy ugyan mégis, honnan kerültünk ide? Elmondtuk, megértette :) Egy merev részeg fazon még azt is megmutatta, hol a turistaút. Aztán leértünk. Örültünk. De!
 |
| Sztráda! |
Lysa Polana-ig még 10km volt hátra, két óra alatt levánszorogtunk. De az autó Javorínán állt. Ez további 3 kilométert jelentett. Végül ezen is túl voltunk. Ledobtam az átkozott zsákot, jólesett. Ez Január elsején, délután volt.
Jött a következő probléma: az összes cuccunk fönn van a Jávor völgyben. Nem akaródzott fölmenni érte... Lementünk a faluba, ettünk, ittunk, aztán aludtunk kicsit az autóban. Ezután nem volt mit tenni, visszavettük az enyhén nedves ruhákat (a bakancs volt a legszörnyűbb) és fölvánszorogtunk a Sátorhoz. Én szó szerint vánszorogtam, mert a lábamat megcsípte a fagy és föltörte a bakancs. Így baromira fájt.
Aztán ez is megvolt, fölértünk. Letakarítottuk a sátrat, bezuhantunk, ettünk egy snaclevest és aludtunk. Végre aludtunk. Meleg hálózsákban, kényelmesen. 44 órája nem történt velünk hasonló...
A lábam másnap lefele megadta magát. Az egyik körmöm lejött és nagyjából mindenhol fájt. Azóta is érzem, remélem ettől még nem lesz érzékenyebb a jövőben. Tanulságként levontuk, hogy ezentúl mindegyikünknél lesz mentőfólia és agy tartalék tábla csoki. Vagy kettő :)
